Gyepü

Mindazok után, miket a megelőző fejezetben mondtam, méltán érdekelhet a kérdés, hogy lesz-e a kereszténységből még valamikor társadalmi ideál, mely megfogja s megmozgatja a lelkeket? Gyúlnak-e majd még valamikor a hit fogalmai lobogó, lángoló szinekben? Foglalkoztatja-e majd tartalmuk a közérdeklődést s indítanak-e majd egykor tömegmozgalmakat, mint amilyeneket most a szociáldemokrácia indít?! Ezek igazán nagy kultúrkérdések. Gondolkodó fejekben föl-fölvetődnek s megérdemlik, hogy valamiféle választ vagy legalább eligazodást keressünk s találjunk e kultúrproblémákban.

A kérdést így is lehet föltenni: úgy vannak-e a mai nemzedékek hangolva, hogy a lelki javak - s ez alatt nemcsak az üdvözülési hitet és aggodalmat értem, hanem a belső életet s annak öntudati tartalmait, a hitet, a lelki békét, a szeretetet - érdeklődésük központjában állnak-e? Úgy éreznek-e, hogy az örökkévaló érdekek sajátos súlyukkal az ideiglenes javaktól az örök javak felé tolják az élet súlypontját?

Egy tekintet a világra eloszlat e részben minden kétséget. Teljesen világos a szemlélő előtt, hogy a világ érdeklődése s a tömegeknek közvetlenül megérzett igénye a jobb gazdasági elhelyezkedés felé fordul s hogy a szociálpolitikának az az általános józan iránya, hogy minél több embernek tisztességes keresetet, lakályos otthont s egészséget biztosítson. Ezzel nem állítom, hogy az emberek manap hitetlenek s még kevésbé állítom ezzel azt, hogy vallástalanok; nem; tudom, hogy az emberi szívnek örök igényei vannak s hogy még a legradikálisabb ember lelke fenekén is rejlenek elhanyagolt vagy félreértett vallási motívumok: de mindez tényleg nem mozgatja őket s nem képezi öntudatuknak kifejezett tartalmát. Mindkét elem megvan az emberben: világszomj és világgal be nem érés, világfoglalás s világon túlvágyás, de egyszer ez, máskor az áll előtérben. Egyszer az éggel, másszor a földdel foglalkoznak úgy, hogy a foglalkozás jellemző élettartalommá válik.

A mai kor irányát határozottan a technikai haladás, a természettudományos gondolat s az ezek által hordozott s irányított szociálpolitika adja. A közhaladás s a háztartásnak emelése körül manapság egyetért s egyet akar a tőke és a munka, a kapitalizmus s a szocializmus. Eziránt teljes a megegyezés szociáldemokrácia s kereszténység közt is; enélkül manapság nem lehet szociális programm.

Egyszer régen nem így volt. Egyszer régen, tizenkilencszáz év előtt volt egy óriási tömegmozgalom, mely úgy lefoglalta s megszállta a római kultúrát, hogy kizárólagos eszménye lett százezreknek s ez a mozgalom nem volt gazdasági, nem volt szociálpolitikai, hanem tisztára szellemi, ez maga a kereszténység volt. Ami értékeket hozott a megigazulásban, az Istenfiúságban, az Isten fiainak szabadságában, az isteni hivatás átérzésében s az örök, halhatatlan életben, az mind tisztára vallásos motívum volt s ezekkel úgy állt bele az érdeklődés központjába, hogy azoktól a többi gondolat s törekvés, milyenek a társadalmi állás s világi pálya, gazdagság és szegénység, előkelőség és rabszolgaság színevesztett, fakó kulissza lett a keresztények szemében. Eszményibb irányzat sem azelőtt, sem azután nem lépett föl a világ színpadán; csodálatraméltóbb testvériség, lelkesülés és áldozatkészség még nem gyúlt ki eszmények nyomában. Ezek az emberek a világtól semmit sem akartak; teljesen befelé fordított lelkek voltak, kik a nagy hitet, az erényt és a bensőséget tartották élettartalmuknak s kincsüknek; le tudtak mondani a világról s szembeszálltak az egész világgal. Gazdasági, társadalmi programmjuk nem volt; ők nem csináltak sem szociálpolitikát, sem másféle politikát. Ők nem vettek programmba világ- vagy államreformot; egy reformot akartak - a belső ember reformját.

A keresztények közt volt sok proletár, sok szegény ember; de nem azért lettek keresztények, mert proletárok voltak. Voltak köztük kézművesek, katonák, rabszolgák, egyszerű háziasszonyok; sőt mondhatjuk, hogy a kereszténység a szegénység s a proletárság rétegében gyökeresedett meg. Voltak ugyan köztük jómódúak s a »Caesar házából valók is«, de az apostolok maguk proletárok lévén, természetesen inkább a szegénységhez férkőztek. A gyülekezet képének színfoltjai ugyancsak szürkék s fakók lehettek, ha az apostol szavai nyomában képzeljük el azokat: »Tekintsétek a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan vannak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek, hanem akiket a világ balgatagoknak tart, azokat választotta Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemteleneit és megvetetteit választotta Isten és azt, ami semmi, hogy lerontsa azt, ami valami, hogy egy ember se dicsekedjék az ő színe előtt. Ti pedig általa vagytok Krisztus Jézusban, ki nekünk az Istentől bölcsesség és igazság, megszentelés és váltság lett« (I. Kor. 1. 30). Ime a kép, az első kereszténység bemutatkozása társadalmi hovatartozandósága szerint.

Proletárok verődtek ott össze; de a mozgalom nem volt a proletárság mozgalma. Nem az emancipáció vágya hozta mozgásba e tömegeket; nem is küzdött ott senki jobb sorsért; az elnyomottak, a lerongyoltak nem viaskodtak ott kenyérért; nem folyt ott osztályharc a hatalmasok ellen. Aki ilyeneket állít, annak fogalma sincs az őskereszténységről s az modern viszonyokat helyez át tizenkilencszáz év előtti korba s csinál történelmet elméleti kaptafák szerint.

Az ősi kereszténységnek semmi köze a kulturális vagy szociális mozgalmakhoz s egyáltalában semmi köze a hatalomhoz. Az nem volt erőszakos s egyáltalában nem akart jobb politikai vagy szociális viszonyokat teremteni. Nem gondolt erre. Olvassuk csak el szent Pál emancipációs programmját: »Kiki amely hivatásban hivatott, abban maradjon. Ha mint szolga hivattál, ne gondolj vele; de ha szabaddá lehetsz, inkább így élj. Mert ki az Úrhoz mint szolga hivatott, az Úrnak szabadosa; hasonlókép ki mint szabados hivatott, az Krisztusnak szolgája. Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek az emberek rabszolgái« (I. Kor. 7, 20-23). De hát miért ne akarjon minden rabszolga szabad lenni s miért nem akart a kereszténység a birodalom szenvedő s elnyomott osztályai számára szabadságot s jólétet kivívni?! Miért? Mert a világ ellentéteit legyőzte azáltal, hogy érzületben mindenkit »igazán szabaddá« tett. A rabszolga nem azáltal szabadul fel, ha urától elszökik, vagy ha az egész úri kasztot eltörlik, hanem azáltal, ha érzéseiben Isten fiává lesz. A kereszténység magába a rabszolgaságba vitte bele a szabadságot. Az igazi rabszolga nem az, kinek ura van, hanem az, aki lélekben rab.

De hát nem mondják-e, hogy a kereszténység eltörölte a rabszolgaságot? Igen, mondják, de az nem azt jelenti, hogy a kereszténység valamiképen programmjába vette volna a rabszolgaság megszüntetését, vagy mozgalmat indított volna az alantas rétegekben a fölszabadítás kicsikarására, hanem azt, hogy a kereszténység megteremtette azokat a föltételeket, melyekből e társadalmi osztálykülönbség letörése lélektanilag következett. A kereszténységnek pszichológiai kihatása volt a társadalom újjáalakítására, de nem volt szociológiai konstruktív benyúlása abba. Kizárólag mélységesen vallásos volt s tudományról, művészetről, technikai kultúráról, államalkotó erőről, szervező munkáról sehol nem esik benne szó.

Azért nem is lázított. Sötét hátterekről emelkednek fel ugyan alakjai, a római kultúra alacsonyságából buknak elő névtelenjei; van ott tömegnyomor is, de sehol egy lázító hang! Vannak a társadalmi képeken is aszfaltszínek; de az apostol sehol sem festi alá a tömegnyomor aszfaltszíneivel a helyzetet, hogy lázítson s híveket toborozzon.

Vegyük ezzel szemben a szociáldemokráciát! Az sehol sem csillapít, hanem elvből lázít. Az nem a munka dicshimnuszait, hanem a munka leszólását zengi; sehol sem hirdet békét, hanem mindenütt harcot és gyűlölködést szít. Sehol sem telíti a munkást a munka belső értéke iránt tisztelettel, hanem lépten-nyomon azt duruzsolja a fülébe, hogy megvetett, hogy rab s arra biztatja, hogy ne tűrje ez állapotot, hogy zúzzon s törje össze a világot. Ez igazán a rabszolgák világa, amilyen az volt kereszténység nélkül.

A marxizmus az elkeseredést tekinti feszítő s emelő erőnek s szeretné a feszültséget a robbanásig fokozni. »Te szegény pária - így szól a marxizmus a munkáshoz - csakis vezetőid, a szakszervezeti titkárok és a szociáldemokrata pártvezérek a te gondozó angyalaid, mindenki más a tönkretételedre tör, helyzeted vígasztalan, sötét és reménytelen, nincs más kötelességed és örömöd, mint a párttagsági kötelezettségnek megfelelni s a kapitalizmus tönkretételén minden erővel dolgozni.« (Méhely Kálmán: A munkaközvetítés lényege. 88. l.) A rendszer beválik; az elkeseredés elharapódzik és ámít és vakít. A kereszténység a társadalmi mélységeket is aranyos fényekkel világította meg s rásegített arra, hogy a nyomorban necsak nyomort lássunk, hanem hogy állítsuk abba bele a világfölényes hitnek és szeretetnek kincseit, aminthogy a jómódban is ne lássunk paradicsomot, hanem valami jót, amely azonban nem boldogít, ha krisztusi lélekkel nem párosul. A marxizmus egyet lát: egy undok, igazságtalan világot, melyet le kell törni s azt hiszi, - mily esztelen hit - hogy abban az ő világában az emberek majd maguktól jók és szentek és boldogok lesznek.

Már most világos, hogy a modern kereszténységnek föl kell venni programmjába a technikai haladást, a munka jogát, a jobb ellátásról s a magasabb nívón álló háztartásról való gondoskodást; a lélek világa mellé oda kell tűznie a földi jólét méltányos igényeit; de fog-e e programmjával is győzni s fog-e ezzel megint tömegmozgalmakat megindítani?

Manapság, nem hiszem. Manapság a szenvedő osztályok még nagyon fanatikusok s csak harcias, romboló, lázító és földi paradicsomot igérő mozgalmak találnak visszhangra! Lehetséges, hogy magasabb műveltség mellett ez izgalom enyhül s hogy az emberek az imponáló technikai vívmányokkal szemben is megérzik a lelki mélységek vonzásait s hogy isteni motívumok csendülnek meg a most még lázadó s ordítozó tömegekben. Akkor a keresztényszociális programm is jobban hódít majd, mint amely a sokigényű emberi életet mélyebben fogta fel s sokoldalúbban tudja kielégíteni. Addig pedig dolgozzunk s viseljük el bizalommal az idők nehéz járását.